Posts Tagged ‘sziget 2011’

Marina ma már nemzetközi szinten elismert new wave díva, azonban első demója nem is olyan rég csak néhány példányban kelt el. Nézzétek meg videós interjúnkat és koncertbeszámolónkat a Szigetes fellépéséről!

Egyéb megosztás

Bryce Dessner először járt zenekarával, a Nationallel a Szigeten. A Brooklynban élő művésszel az amerikai zenekar nagyszínpados koncertje előtt beszélgettünk a fesztiválról, a High Violet album sikereiről, az együttes hierarchiájáról, illetve arról, milyen lenne, ha a National összefogna az Interpollal.

Volt időtök rá, hogy felfedezzétek a Szigetet?

Bryce Dessner: Igen, egy rövid kört futottunk a helyszínen. A koncert után már több időnk lesz, remélem, eljutunk a legendás szenegáli énekes, Cheikh Lo koncertjére, akinek nagy tisztelői vagyunk. A fesztiválról már azelőtt is hallottam, mielőtt meghívtatok minket: az emberek rengeteget beszélnek róla, és tényleg helytálló a párhuzam a Glastonburyvel. A Glasto mellett ez a legnagyobb európai fesztivál. Most még izgatottak vagyunk, mert ugye ez a fesztivál utolsó napja, de reméljük, nem vagytok még nagyon fáradtak, és a mi koncertünket választjátok ma este.

Eldőlt már, milyen számokat fogtok játszani nekünk?

BD: Még nincs kész a katalógus, de a terv vázlatai már megvannak. A show előtt is becsúszhat öt-hat spontán változtatás….

Utánatok a Manic Street Preachers játszik a Nagyszínpadon. Bírod a zenéjüket?

BD: Nem vagyok rajongó, de elismerem, hogy a Manic egy fontos zenekar. Ez inkább egy sajátosan brit ügy, az amerikaiknak nem mond túl sokat.

Nemrég beszéltünk Daniel Kesslerrel is, az Interpol gitárosával, aki elárulta nekünk, hogy nagyon jóban vagytok. Lesz közös munka a barátságból? Elég komoly lenne, ha az Interpol összefogna a Nationallel, nem?

BD: Működne, mert sok a közös vonás a két zenekar között, például hasonló hangzású a zenénk és a dalszövegeink is olyan borongósak, mint amiket ők írnak. Viszont mi sokkal több hangszert használunk, ők inkább egyszerűbben építik fel a számaikat, ezért inkább arra látok esélyt, hogy Daniellel dolgozzunk együtt, és a dobosukkal, Sammel (Sam Fogarino – a szerk.) Ők tényleg jó barátaink. Mindenesetre ha összefognánk, akkor nem egy szupergroupot csinálnánk.

Ezek szerint nem vagy oda a szupergroupokért? Miért nem tetszik ez a jelenség? Most eléggé trendi ügy….

BD: Nem kifejezetten, mert egy ilyen formációban nem tud érvényesülni a zenészek egyénisége és mindig fennáll annak a veszélye, hogy az alakulat karakterei hiányt szenvednek. Ez nem azt jelenti, hogy a tehetséges zenészeknek tilos együttműködniük, ha ezt mondanám, akkor magunk ellen beszélnék, mert például mi is csináltunk közös anyagokat Panda Bearrel, Dave Sitekkel és David Byrne-vel.

Egy Mattel készült interjúban olvastam, hogy ő egyfajta apa-figura szerepét tölti be a zenekarban, aki például arról dönt, hogy mely számok kerülhetnek fel a lemezekre, és melyek nem. Mindig tiszteletben tartjátok és elfogadjátok a döntését?

BD: A zenekari hierarchiát sokkal jobban leírja az a hasonlat, hogy Matt az elnökünk, és mi vagyunk az ő kongresszusa. Mattnek azért nagyobb a szava mindannyiunknál, mert neki kell dalszövegeket írni az általunk előállított zenéhez. Ha megmakacsolná magát és nem írna nekünk szövegeket, az egész ügy leállna. Ő egy fenomenális dalszerző, de persze néha ő is tévedhet. Ilyenkor mindig jelezzük neki, mi a probléma, és mivel mindig nyitott a párbeszédre, Matt figyelembe veszi a mi észrevételeinket.

Mely előadók hatásai köszönnek vissza a High Violet albumon?

BD: John Cale és a Velvet Underground munkái inspiráltak minket, de nem számítottunk rá, hogy a tudatfolyamszerű High Violet ennyire New York-i album lesz, amely sokkal nyersebb és életlenebb, mint az előző munkáink. John Cale mellett Michael Stipe is hatott ránk, mivel az elmúlt időszakban sokat turnéztunk az R.E.M.-mel. Nagyon jó a viszonyunk Michaellel, aki mindig kiáll mellettünk és bátorít minket. Azt viszont túlzás lenne állítani, hogy a High Violet R.E.M.-számokból áll.

A zenei újságírók egységesen imádják a Nationalt. Kaptatok valaha is negatív kritikákat? Nagyon meg lennél borulva, ha egyszer lehúznák a kritikusok egy lemezeteket?

BD: Nem, mert velük ellentétben mi mindig nagyon kritikusok vagyunk önmagunkkal szemben. Ezért nem nagyon tudnak olyan negatívumot mondani nekünk, amin mi már nem merengtünk volna el korábban. Azért nem záporoznak ránk állandóan a pozitív visszajelzések, mert főleg az amerikaiak teljesen megszállottjai az innovációnak, és minden zenekartól azt várják, hogy újra feltalálják a rock’n'rollt. Például a dzsesszkritikusok nem kifejezetten rajonganak értünk, és azok sem tudnak szeretnek minket, akiknek a dalszövegek nem számítanak a zenében. Általánosságban azt mondhatom, azoknak az arcoknak nem jövünk be, akik egy buliban a legcsinosabb és legdivatosabban szerkókban pózoló csajokra hajtanak.

Eddigi karrieretek során, szinte az összes fontos szakmai díjat megnyertétek. A High Violetért 2010-ben a Q olvasói az év albumának választották, és a díjat egyenesen a Joy Division és a New Order legendája, Bernard Sumner adta át nektek. Van ennél nagyobb elismerés? Mi az, ami még hiányzik a gyűjteményből?

BD: Egy Grammyt szívesen betennénk a vitrinbe, az hihetetlenül nagy elismerés lenne, de tudjuk, hogy a hozzánk hasonló együttesek csak ritkán kapnak Garmmyt, úgyhogy nem erre játszunk. Egy olyan jelentős zenei gyűjteményt szeretnénk létrehozni, ami önmagért beszél. Ehhez szükség lesz még három vagy négy további lemezre.

Nagy Dániel

Egyéb megosztás

Marina jött, látott, és elvakított minket gyémántfényével: a Sziget legpazarabb koncertjét adta, míg a szöszi belga Selah Sue koncertje alatt dugig telt az A38-wan2 sátor, még a nyitott oldalkapuk előtt is hatalmas csapatokban tanyáztak a rajongók.

A legfényesebb koronaékszer

Tinibandák koncertjein látni ilyet: a tömeg csillogó szemmel, fülig érő szájjal özönlik be a nézőtérre, és sikításban tör ki, valahányszor egy-egy kábelező megjelenik a színpadon. Az első sokkon én ekkor már túl voltam: a koncertet megelőző interjú során kiderült, Marina szőke parókája nem műhaj, hanem a sajátja. A közönség azonban csak akkor szembesül ezzel, amikor Diamandis kisasszony színpadra libben egy sokkoló, amerikai zászlós platformcipőben és egy pink, pöttyös, szatén pizsamafelsőben. Az outfit maradéktalan sikert arat, bár erős a gyanúm, hogy nincs az a ruha (meg úgy egyáltalán semmi) ami ezen az estén elronthatta volna a közönség jó kedvét. Marina nem is az imponáló tömegtől lepődik meg, hanem attól, hogy az gyakorlatilag az első hangtól az utolsóig egy emberként énekli az összes számot, ha a billentyűs felemeli a kezét, már szól is az ütemes taps – egyszerűen nem tud olyat tenni vagy mondani, ami ne váltana ki ovációt.

A pizsamafelső hamar lekerül, alatta amerikai zászlós póló és forrónadrág. Amikor az interjún a nemrégiben közzétett Fear And Loathing című számról érdeklődtem (amelynek klipjében levágja egykori hosszú haját), Marina elmagyarázta, hogy most a Family Jewels lemez témájának (az amerikai álom) hazugságait, visszásságait és halálát járja majd körül – tehát jóval sötétebb vizekre evez majd. Nyilván ennek folyománya a junkie külső, ami egyébként pöpecül harmonizál a koncerten felhangzó Living Deaddel, amely már az új lemez előfutára.

Marina pár pillanatra eltűnik (a közönség a billentyűs zongoraközjátékát is őrjöngő örömmel fogadja), majd visszatáncol egy jujrózsaszín elsőbálozós ruhában – amit lazán rávett az előbb említett pólóra. Hogy valójában színjátékot játszik-e, amikor a vodkázásról beszél és harsányan poharat lóbál, mert épp egy lerészegedő prom queen bőrébe bújt, annak csak a jóisten a megmondhatója. Az viszont egészen bizonyos, hogy Marina olyan atmoszférát teremt a sátorban, amilyenhez hasonlót gimnázium óta nem éreztem. Örülünk egymásnak, mintha régi ismerősök lennénk, elnézést kérünk, ha a másik lábára léptünk, és kicsit talán túlságosan is harsányak vagyunk. Van szólószám zongorával, földön fetrengés, szélgép, míg szépen eljutunk a Hollywoodig, előkerülnek a pomponok, és a nézőtér egyetlen amorf masszába tömörülve üvölti a refrént. Is. Ami a koncert koreográfiáját illeti, a maga egyszerűségében nagyszerű: a cheerleaderek mozdulatai, a szépségkirálynők béna integetése, az Oscar-ceremóniák ömlengő köszönőbeszédei sejlenek fel egy-egy mozdulat mögött, de úgy, hogy mindez egy pillanatig se tűnik erőltetettnek.

Marina ritka kincs, körülöttem minimum nyelven hangzik el, hogy nincs rá szó, mekkora show-t csinál ez az aprócska lány – kicsit kiválasztottnak érzi magát mindenki, aki itt van, mintha tisztában volna azzal, hogy kicsit talán része volt valami nagyszerű dolog megszületésében. Marina piszok jó, nem férhet hozzá kétség: a hangja betölti a teret, kristálytisztán és virtuóz módon énekel, a színpadon pedig láthatóan jobban érzi magát, mint bárhol másutt a világon. A szövegei jók, okosak, könnyen megtanulhatók, a dallamai rafináltak, de fülbemászóak, a külseje és megjelenése lehengerlő, a zenekara végtelenül cuki- hé, ez nem egy popkirálynő pontos leírása? Marina kitalálta, pozícionálta és megvalósította önmagát, és mivel egész életében popsztárnak készült, esze ágában sincs kiengedni a kezéből a gyeplőt. Ám tekintve, hogy Marina a legjobb dolog, ami egy vasárnap este (meg a hét bármelyik napján, bárhol, bármikor) az emberrel történhet, szinte könyörgünk neki, hogy játszadozzon még egy kicsit velünk. Valamelyik nap leírtam: Skunk Anansie-Skin a Sziget idei királynője. Nos, a fesztivál végére ezt annyival fejelném meg, hogy ez esetben Marina a legfényesebb gyémánt koronaékszer. Amennyiben ez volt a prom night, akkor javasolnánk jövőre egy diplomaosztót. Mondjuk a Nagyszínpadon.

Több mint szöszi

A legtöbb programajánlóban hiába keresünk információkat Selah Sue zenéjéről, a leírások kimerülnek annyiban, hogy bájos, energikus, szöszi, belga és 22 éves. Aki megnézte vasárnap esti koncertjét az A38-Wan2 Színpadon, azt is megértette, miért. Az elhangzó dalok műfaja ugyanis olyan egyveleget alkotott, amit igen nehezen lehetett volna meghatározni. Soulos éneke alá hol maga pengetett egyszerű reggae- vagy beattémákat, hol a zenekara játszott rockot, dzsesszt, dubot esetleg valami finom kis partyzenét. Persze ha így írunk körül egy produkciót, akkor az egyből úgy tűnik mintha csak egy vájt fülűeknek szóló, nehezen befogadható rétegzene lenne. Pedig Selah Sue koncertje alatt dugig telt a sátor, még a nyitott oldalkapuk előtt is hatalmas csapatokban tanyáztak a rajongók.

Egyéb megosztás

Az eklektikáé lett a főszerep, mariachiaval kezdődött, eszeveszett gypsy-punkkal, borongós indie-vel, stadionrockkal zárult a vasárnap esti Nagyszínpad programja. Jövőre folytatjuk!

A bibliai értelemben vett pálfordulás underground formációk esetében is létező fogalom. Hogy a Mariachi El Bronx tagjai miféle fejsérülés hatására váltottak hardcore/punkból mexikói mariachi zenére, afelől csak találgathatunk. Annyi azonban bizonyos, hogy egy Apostol-koncertben sokkal inkább hajlamosak lettünk volna felfedezni a punk nyers erejét, mint a szóban forgó zenekar performanszában. A csapat már-már keresztény rockos manírjaira erősen ráerősítettek Matt Caughthran konferanszai, aki erdei Disney-állatkákat megszégyenítő hurráoptimizmusról tett tanúbizonyságot. (Arról nem is beszélve, hogy a „Jesus” kifejezés is meglehetősen gyakran hangzott el a dalszövegekben.) A zenekar mindenesetre otthonosan mozog a műfajban, az itt-ott country-s elemekkel vegyített szerzeményekben megvolt a nagybetűs feeling, némileg gonoszabb imiddzsel talán még Robert Rodriguez elismerését is sikerült volna kivívniuk.

Hogy a Gogol Bordello fellép Magyarországon, már inkább megszokott tény, mint újdonság, de nem hiába: a Szigetre sokadszorra visszatérő Eugene Hütz és együttese mindenki kedvenc gypsy-punk zenekara. Hamisíthatatlan, megállás nélküli tánc, jó hangulat és felszabadultság a jellemző, elfeledtetve mindenkivel a döglesztő hőség, a por és az utolsó napi fáradtság minden baját. Az egy percre sem megálló – sőt, még negyed órával a kiírt menetidőt is lelkesen túllépő – Gogol Bordello hozta a kötelezőt, a tavalyi Trans-Continental Hustle lemez anyaga mellett a megszokott slágerek is elhangzottak, sőt, még Mitsoura Mónika is vendégeskedett egy számban. Hogy honnan van energiájuk ilyen adrenalinbomba-koncertet lenyomni, rejtély, nekünk marad az erőgyűjtés a következő Gogol Bordello fellépésig. A külsőben egyre inkább az ifjú Waszlavik Gazember Lászlóra emlékeztető Eugene-t még láttuk kisuhanni a Nagyszínpad elé Manic Street Preachers-koncertre – nagy eséllyel felbukkanhat bárhol, akár a Csónakházban, akár a Világzenei Nagyszínpad előtt vagy a legközelebbi hot dog-árusnál kedélyesen beszélgetve.

Vannak zenekarok, akiknek nem áll jól a napsütés, a Nagyszínpad középső fellépőjére ez különösen igaz. A brooklyni The National mégis az első hangokkal olyan különleges atmoszférát varázsolt, ahol megszűnt a délutáni hangulat, helyette egy, a koncert utolsó percéig kitartó hidegrázós-borongós-szomorú-felszabadult érzés vette át a helyét. A több mint tíz éves múltra visszatekintő, öt nagylemezt megjelentető The National két kiváló vendégzenésszel kiegészülve varázsolta el közönségét. A kezdő Start A War után a legnagyobb slágerek hangzottak el, a vörösborát lelkesen fogyasztó Matt Berninger frontember pedig néhol egészen elborult energiával vezette zenekarát. Az egyik legjobb amerikai indie-zenekar különleges vetítéssel, sokszor szinkronban mozgó gitárosaival és gyönyörű dalaival emlékeztettek mindenkit arra, hogy milyen kár, hogy egy évet kell várni ilyen jó zenekarok koncertjére. De volt még melltartó-dobálás, mikrofonállvány-törés, na és az elmaradhatatlan közönségben éneklés. Egyszóval, teljesen mindegy volt, mennyire van világos, a National igazolta nagyszerűségét.

Legyen vörös!

Két évvel ezelőtt a Manic Street Preachers koncertje alatt vörös díszekbe öltözött az egész fesztivál, amikor a walesi zenekar az If You Tolerate This Your Children Will Be Nextet előadva levonult a Sziget Nagyszínpadáról. James Dean Bradfieldék nem nagyon kavarták meg a programot a két évvel ezelőtti fellépéshez képest, és most is minden idők legnagyszerűbb antifasiszta himnuszával zárták a koncertet. De ne szaladjunk ennyire az időben, hiszen a You Love Us-szal induló és az említett számmal záruló második magyarországi Manic-világtalálkozónak még számtalan emlékezetes pillanata volt. A bíbor függöny előtt, és ezüst szobrok sűrűjében játszó zenekar a You Love Us után stílusosan a Your Love Alone Is Not Enough-fal folytatta a programot, majd az együttes frontembere a szépségünket, a hangunkat, valamint a szagunkat dicsérte, majd robbant az (It’s Not a War) Just the End of Love. Ezt követően a Manic a Motorcycle Emptiness-szel csak a színpad előtt felsorakozó szinglihordáknak játszott, akik fülbevalóikat letépve és a nyakukba helyezve táncoltak az Ocean Sprayre. Ezután köszönt be nekünk először Nicky Wire, az együttes elpusztíthatatlan gitárosa, aki a Faster című számot ezúttal nem Puskás és az apja emlékének, hanem Richey Edwards-nak ajánlotta, aki szerinte imádta volna a Szigetet, ha lett volna arra lehetősége, hogy társaival felléphessen nálunk. A folytatásban hallhattunk még dalokat a nemrég megjelent Postcards from a Young Man-albumról, de előkerültek régi számok is, például az egyik első Manic Street Preachers-induló, a Suicide Is Painless, koncert csúcsán pedig James egy szál akusztikus gitárral a kézben játszotta el nekünk az Everlastinget, megmutatva milyen nagyszerű érzés az, hogy bizonyos dolgok soha nem fognak megváltozni, amíg világ a világ, és Hajógyárin van a Sziget. Az ilyen felülírhatatlan igazságok közé tartozik, hogy a Tőke három kötetből áll, a Szovjetunió nem létezik többé és az, hogy a Manic Street Preachers koncertje, akárcsak két évvel ezelőtt, megint az év egyik legfontosabb és legemlékezetesebb rockakciója volt.

Záróra

Első szigetes fellépésükön két évvel ezelőtt annyian voltak rájuk kíváncsiak, hogy mozdulni sem lehetett a sátorban. Már akkor is nyilvánvaló volt, hogy megírták a 2000-es évek egyik legnagyobb slágerét a To Lose My Life-ot, amely azóta is minden egyes buli elmaradhatatlan slágere, de aztán még erre is rátettek egy lapáttal és ma ők zárták a Nagyszínpad műsorát és egyben a fesztivált is. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, a londoni White Lies jegyzi ezt az igazi sikersztorit. Az alap felállásban háromtagú indie-rock zenekar koncerteken öt főre bővül, a teljesebb hangzás érdekében. A koncert az első lemez Farewell to the Fairgroundjával indult, majd a Strangers után rögtön a To Lose My Life-fal elégítették ki a csak erre váró közönséget. Ezután a hangulat csak tovább fokozódott és Harry McVeigh hangja teljesen megbabonázott minden fesztiválozót. A koncert legvégére maradt a Ritual-lemez első kislemeze, a Bigger Than Us és lassan elkezdett kiürülni a nagyrét, de alig egy év és ismét megtelik. Viszlát!

Egyéb megosztás

- Az MTV Live HD 33 országban sugározza majd a Nagyszínpad koncertjeit és koncertfelvéteit -

Az idén több Sziget nagykoncertet újraélhetnek és szórakozhatnak azok, akiknek van MTV Live HD-jük.A csatorna ugyanis 33 országba viszi el az élőzene varázsát, több világsztár koncertjét és a Sziget utánozhatatlan hangulatát és hírét.

Zene, fantasztikus előadók, bulihangulat és Sziget Fesztivál minden mennyiségben: mindez pedig HD kép- és Dolby 5.1 hangminőségben. 2011-ben több millió néző és zenerajongó élheti újra akár felrakott lábbal, akár tombolva az élő koncerteket – a képernyők előtt.

Az MTV Live HD 2008-ban indult el, így nem kell bemutatni azoknak akik a zenei televíziózásból a legjobb minőséget akarják maguknak. Az idén a Sziget is belép azon fesztiválok sorába, akiket az MTV Live HD megismertet a világ különböző részein, 33 országban.

A Sziget Fesztivál és az MTV Networks Magyarország már több éve együttműködik, 2011-ben pedig már nemzetközi szinten is folytatódik ez a kapcsolat. Az MTV Live HD nézői ugyanis hamarosan Európa egyik legkedveltebb nyári fesztiváljának, a Szigetnek a koncertjeit, koncertfelvételeit láthatják majd a csatornán.

Egyéb megosztás

385 ezren voltak az idei Szigeten, ami tōbb mint tavaly, de picit elmarad az eddigi rekordtól. Idén volt a legerősebb a zenei felhozatal, viszont a svájci frank is, ami rányomta a bélyegét a jegyvásárlási kedvre.

A Sziget nagykorúvá érett, mostanra Európa egyik legnagyobb és legismertebb fesztiváljává vált, bezsebelt számos nemzetközi szakmai elismerést és a szaksajtó egyértelműen a legnemzetközibb, legsokszínűbb rendezvényként emlegeti.

Hat kontinens mintegy ötven országából érkeztek az idei Szigetre, ami – nagykorúságát elérve – már az egyik legfontosabb kulturális, zenei esemény Európában. A Szigetre érkező zenészek, látogatók és a nemzetközi média képviselői is egybehangzóan állítják, hogy ilyen változatos, sokszínű programkínálatot sehol máshol nem tapasztaltak. Emellett dicsérik a szolgáltatások és az infrastruktúra magas színvonalát is, ami szintén egyedivé és kiemelkedővé teszi a Szigetet.

A Sziget költségvetése az idén jelentősen megnőtt, köszönhetően – többek között – a terület bérleti díjának, a biztonsági fejlesztéseknek és nem utolsó sorban – az utolsó pillanatban leszerződtetett – Prince gázsijának. Ezt a növekedést – habár pár ezerrel több látogató volt mint tavaly – a bevételek sajnos nem tudták kompenzálni. A 19. Sziget a legnemzetközibb, zeneileg a legerősebb, gazdaságilag pedig a leggyengébb fesztivál lett. Annak ellenére, hogy az idén a rendezvény – a legutóbbi másfél évtizedben második alkalommal – veszteséges lett, nincs veszélyben a jövőre jubiláló, 20. fesztivál, hiszen a Szervezőiroda többi rendezvénye jelentős növekedést ért el. Azok nyeresége meghaladja a Sziget mínuszát, így a szervező cég, a Sziget Kft. továbbra is nyereséges lesz.

A külföldi sztároknak nagyon bejött a Sziget. Prince például az elején azt mondta, hogy egy másfél órás programmal készül, s majd meglátja, lehet akár hosszabb is. Végülis valamivel több, mint két és fél órát zenélt. Aztán másnap is visszajött, egy barátnője koncertjét nézte meg egy kisebb színpadon. Már Jeremy Irons is tudja milyen a Sziget, hiszen ő sem hagyta ki Prince koncertjét. Nagy-Britannia egyik legígéretesebb énekesnője, Kate Nash is teljesen felpörgött a Szigeten. Amennyire visszafogott volt az elején és nem akart interjúkat adni, a show után sorban várta az újságírókat, nagy örömmel. Mindenképpen a legextrémebb környezetben a 3FeetSmaller zenekar fogadta a rájuk kíváncsi médiumok képviselőit. A backstage tusolókonténerében, egy-egy tusoló alá állva adták a kérdésekre a válaszokat.

Az idei Szigeten sosemlátott kunsztot mutatott be Deborah ‘Skin’ Dyer, a Skunk Anansie fronthölgye. A koncert hevében egyszer csak a “közönségre lépett”, s a rajongók kezein lépdelve énekelt, majd a nagyérdemű úsztatta vissza a színpadra. A Skin produkcióját nemcsak a Nagyszínpad előtt állók díjazták nagy ovációval. A koncert végeztével a backstage-ben lévő zenészek, a többi aznap fellépő sztár felállva tapsolták meg Skint, amíg bevonult az öltözőjébe. Ilyet még a sokat tapasztalt backstage személyzet sem látott az évek alatt.

S végül még egy kis színes: a talált tárgyak osztályán ledaott cuccok hűen képezik le a Sziget lakosságát. Találtak például kerékpár első kereket, ami arra utal, hogy a Szigetlátogatók előnyben részesítik a környezettudatos közlekedést. Leadtak több, pénzzel teli tárcát is – ez jófejségre utal. Előkerült egy komplett irodai kosztüm. A tulajdonosa feltehetően itt öltözött át “fesztiválosba”, hogy bulizzon éjszakáig. És egy holland csapat egy komplett doktori disszertációt talált, ami alátámasztja azt a kutatási anyagot, hogy a szigetlakók nagy része értemiségi vagy legalábbis jó úton van azzá válni.

Sziget zárónapján, a White Lies koncert után már megkezdték a Nagyszínpad bontását. A Sziget bontása és takarítása 1 hetet vesz igénybe és utána indulnak meg a kertészeti helyreállítási munkálatok.

Egyéb megosztás

A kilencvenes évek egyik legnépszerűbb kaliforniai nu-metal bandája, a Madonna által is kedvelt Deftones járt a Szigeten és egy nagyszerű koncertet adott. Íme a bizonyíték.

Egyéb megosztás

A Kaiser Chiefs az Egyesült Királyság egyik legnépszerűbb együttese, ráadásul nemrég jelent meg legújabb nagylemezük. Videónkban elárulják, miért isznak a Szigeten annyi kávét.

Egyéb megosztás

A mókás kedvű, portugál Buraka Som Sistema tagjai a Sziget eddigi legbrutálisabb partyját hozták össze szombaton az A38-Wan2 sátorban – még a katarzis előtt kaptuk el őket egy interjúra.

Látom, most érkeztetek, srácok, volt már időtök körbenézni?

Kalaf: Nem, bár annyit leszűrtünk, hogy hatalmas ez a fesztivál. Ja, és ettünk egy jót.

Conductor: Igen, az evés fontos. Különösen, ha állandóan utazik az ember.

Nagyjából egy évig dolgoztatok a 2008-ban megjelent Black Diamond albumon. Hogy nézett ki az azóta eltelt két évetek?

J-Wow: Tavaly hatvan-hatvanöt fellépésünk volt, na de 2009, atyaisten… Néha azt se tudtuk, hol áll a fejünk vagy épp melyik országban ébredtünk. De persze a jót könnyen megszokja az ember.

És most, hogy így megszoktátok, nem féltek, hogy a harmadik lemez nem szól majd olyan nagyot?

DJ Riot: Hát dehogynem! Szerintem teljesen természetes, hogy az emberben van egyfajta drukk, hogyan fogadja a közönség azt, amelyen hónapok óta dolgozik.

Fogtok ma mutatni valamit az új cuccok közül?

Conductor: Riot, fogunk?

DJ Riot: Őszintén? Halvány fogalmam sincs. Majd kimegyek, megnézem, milyen a közönség, és kitalálom, mit szeretnék játszani neki. Utálom előre eltervezni a dolgokat.

Jó, akkor felteszem az utálatos kérdést: mire számítsunk ezen a bizonyos következő lemezen? A Black Diamond a világ körüli utazás tematikája köré épült fel: most mi az úti cél?

Conductor: Most a stílusok között fogunk utazgatni. A pontos koordinátákat még keressük.

Olvastam egy interjúban, hogy Dél-Amerikát vettétek célba. Cumbia lemezre gyúrtok?

J-Wow: Jézusom, ki mondott ilyet? Melyikőtök volt?

Conductor: Riot volt, én hallottam!

Riot: Én? Sose mondtam ilyet! Na jó, de. Akkor jó ötletnek tűnt.

Kalaf: Ha már Dél-Amerika, akkor inkább a baile funk, ami mostanában bejön nekünk. De kuduro albumra számítsatok, azt azért hadd mondjam el, hogy burakás lemez lesz, bárhogy is fogjuk összerakni a végén.

Kísérleteztem egy kicsit a Sziget előtt, megmutattam pár embernek néhány számotokat, olyanoknak, akiknek eddig fogalma sem volt arról, mi az a kuduro. Találjátok ki, mi jutott eszükbe rólatok!

Conductor: Bele se merek gondolni.

Na jó, igazából nem vészes, de ötből négyen a Prodigy Voodoo People-jét emlegették.

Kalaf: Érdekes. De tény, hogy van benne valami.

J-Wow: Szerintem a mi korosztályunknak fontos mérföldkő volt az életében a Music for the Jilted Generation. Ami engem illet, bennem ezek a zenék fogalmazták meg, hogy hé, bennem is van annyi kurázsi, hogy elkezdjek zenélni!

DJ Riot: Én például a Chemical Brothersszel voltam így. Vad zenék voltak ezek akkoriban.

Érdekes, a madarak azt csicseregték, hogy akkortájt te flanelingben jártál és seattle-i rockot hallgattál…

DJ Riot: Hát, jó, lebuktam, vállalom (nevet). Viccet félretéve: ebből is látszik, hogy mindig az újszerű dolgok érdekelnek. Akkoriban mindenki garázsbandát akart, hát én is csináltam egyet. J-Wow, ne röhögj, te is benne voltál!

J-Wow: Én csak rajtad röhögök, a Nirvana menő volt. Most is kockás ing van rajtam.

Manapság viszont Afrika a menő. Mit gondoltok, mi lehet az oka, hogy a kontinens hangja így begyűrűzött a popzenébe?

DJ Riot: Shakirára gondolsz! Tudtam!

J-Wow: Az ki?

Conductor: Hát, vágod: Waka Waka! Focivébé! (Mutatja a koreográfiát.)

J-Wow: Miért nem ezzel kezdted!

Kalaf: Egyébként igen, a világbajnokság miatt előtérbe került Dél-Afrika, és a legpopulárisabb réteg is rájött, mekkora kulturális kincset rejt ez az ország, és hogy önálló zenei élete van, ami eddig gyakorlatilag hermetikusan el volt zárva előlük.

DJ Riot: Mondjuk ideje volt rájönni, hogy Afrika nem csak a National Geographic Channelen létezik, és nem csupán elefántok meg oroszlánok lakják.

Jó érzés arra gondolni, hogy ebben nektek is szerepetek volt?

Kalaf: Még ha csak egészen kicsi is, jólesik.

Mi a legmenőbb dolog, amit Afrikában láttatok?

DJ Riot: Ember, soha az életben nem fogunk tudni olyan menőn felöltözni, mint az ott lakók. Nem viccelek, kimész az utcára, és elájulsz, olyan szetteket látsz!

Csepelyi Adrienn

Egyéb megosztás

Nincs Világzenei Nagyszínpad a balkáni esküvőkön és temetéseken megszólaló muzsika nélkül. Ez a tétel olyan kőbe vésett igazság, mint az, hogy aki nem őrül meg Goran Bregović zenéjére, az nem normális.

Utóbbi mondat nem tőlünk származik, hanem a titói Jugoszláviában még rocksztárként létező, az ország felbomlása után pedig a balkáni zene utazó nagyköveteként a világot járó ikon találmánya, aki ezzel a csatakiáltásnak is beillő beköszönéssel üdvözölt minket este fél tíz magasságában a helyszínen. Bregović jó szokása szerint nem egyedül érkezett a Szigetre, hanem magával hozta szerb rezesbandáját és bolgár népviseletbe öltöztetett énekesnőit is. Ekkor egy kicsit szomorúak lettünk, mert most nem kísérte el őt fekete öltönyös férfikórusa, de minden rossz érzésünk elillant abban a pillanatban, amikor Goranék a koncert elején bevetették a Gas Gast. Első körben a végig székből, de szívből zenélő szarajevói mester elsősorban a 2008-as Alkohol-albumra építette fel a show-t, de játszott Magyarországon eddig soha nem hallott dalokat is novemberben megjelenő legújabb lemezéről is. Az előadás első részét egy spanyol nyelvű blokk színezte, melyet megelőzően a fehér öltönyös-lila lakkcipős zseni kívánságára a közönség ülve hallgatta végig a Belly Button of the World című klasszikust. Ezen a dalon és az Underground soundtrackjéről megidézett Ya Yán kívül Kusturica-filmekből ismert Bregović-számokat nem hallhattunk az első felvonásban, a másodikban viszont annál több ilyen szerzeményre tombolt a Világzenei Nagyszínpad előtt eddig talán még soha nem látott mennyiségű ember. Felcsendült az Ederlezi, közvetlenül utána Bregović egy szál gitárral előadta az In the Deathcart, majd nem sokkal ezután az újra bevonuló zenekarral a Wedding Čočeket játszott el. A fináléban hallhattuk még a Bella Ciao bregovićos változatát, a koncertet záró végső rohamban, a Kalasnjikov alatt pedig tényleg úgy éreztük, hogy megérintettük a világ köldökét.

Egyéb megosztás

A szombati fellépők között a leedsiek domináltak elektro-rocktól az indie-ig, csak csajokkal érkezett Miss Nash, Jared Leto pedig megemlékezett Amy Winehouse-ról.

Hrvatska punk

A horvát Overflow koncertjével kezdődött a szombati program a Pop-Rock Nagyszínpadon. Bár a négytagú punk-rock zenekar itt lakik a szomszédban, ez volt az első alkalom, hogy felléptek nálunk. A magyarok iránti szeretetüket rögtön a koncert elején megpróbálták kifejezni pár kedves magyar szóval, de mivel nem olyan könnyű megbirkózni a magyar szavakkal, a továbbiakban inkább azt tették, ami a legjobban megy nekik. Komoly leckét adtak abból, hogy is kell a legstílusosabban felállni a kontroll ládákra, hogyan kell onnan leugrani, és hogyan lehet még akkor is felhergelni a közönséget, ha a színpad szélén ülve kezdenek el egy számot. Az elmúlt években körülbelül ezer koncertet adtak a világ minden táján, de a Szigeten is ugyanazzal az energiával szólalt meg a Surprise vagy a Wasted. Ha a Green Day Horvátországba születik, akkor Overflow lett volna a neve, ez biztos.

Hadouken!

A kilencvenes évek közepén az ember majd’ minden presszóban találkozhatott egy kistérségi Pokemon-mesterrel, aki egy drótdarab segítségével képes volt megfelelő mennyiségű kreditet varázsolni a Street Fighter játékgépbe. Voltaképpen hogy is jön ez ide? Nos, úgy, hogy a hadouken a Ryu nevezetű karakter harci kiáltása volt. Levonhatjuk tehát a konzekvenciát: a leedsi zenekar keresve sem találhatott volna magának hülyébb nevet. Helyzetüket mellesleg súlyosbítja, hogy egy huszonöt év feletti zenehallgató már puszta dacból is hajlandó ellenszenvvel viseltetni a hasonló formációkkal szemben. A srácok (illetve a billentyűs lány) ugyanis úgy festenek, akár egy szuicid gólyabál sztárattrakciója. Az emós külsőhöz azonban meglehetősen lendületes elektro-rock egyveleg társul, így ezúttal sem kellett színpadra repülő tárgyaktól tartaniuk. A gimnazista Pendulumként is emlegetett formáció zsenge (átlag)életkora ellenére is profi produkcióval állt elő, a közönség fiatalabb hányadát már az első két szerzeménnyel sikerült letaglózniuk. James Smith, ha énekesként nem is nyújtott tökéletes teljesítményt, showmanként maximálisan megállta a helyét. (Még akkor is, ha közönségtérdepeltetésből tegnap volt szerencsénk látványosabb attrakcióhoz is.)

Csak csajok

Kate Nash-t hosszú idő óta az egyik legtehetségesebb brit énekesnőnek tartja a szakma. Hangjának, karizmájának és bájának köszönhetően 2008-ban elnyerte a legjobb női előadónak járó BRIT zenei díjat, amely komoly fegyvertény, viszont van valami, ami még közvetlenebb bizonyíték arra, milyen tehetséges előadó is ő: a legegyértelműbben Kate koncertjei igazolják ezt. Nagyot kellett csalódniuk azoknak, akik arra számítottak, hogy egy lufihangon éneklő, törékeny és maníros dívát fognak látni ezen az estén a Sziget legnagyobb színpadán. A most huszonnégy éves énekesnő már a bevonuláskor vagányul rockosra vette a figurát, és végig kemény tempót diktált csak csajokból álló zenekarával. Több mint hetven percig voltak velünk, és bátran állítjuk, ez a program nemcsak a nőnemű Sziget-lakóknak jött be, hanem a srácoknak is, akik kórusban üvöltve tettek házassági ajánlatot az énekesnőnek a számok közötti szünetekben. Egy szerencsés rajongónak még a színpadra is sikerült feljutnia, de Kate-t ez egyáltalán nem hozta zavarba, hanem leültette a zongorája előtti lépcsőre rajongóját és eljátszotta neki egyik legismertebb dalát, a Foundations-t. Nekünk nem ez volt a koncert legemlékezetesebb pillanata, hanem amikor Kate teljes átéléssel egy hihetetlenül erőteljes és obszcén verset szavalt el, illetve amikor a fináléban zongoráján ugrált. Nash kisasszony végig hihetetlen közvetlen és elragadó, egyedül csak a My Chinchilla című Cub-feldolgozástól nem nyaltuk meg a könyökünket, viszont a Pumpkin Soup ezért is kárpótolt minket a végén.

Oh My God

A tündéri Kate Nash után a nagy visszatérő Kaiser Chiefs folytatta a Nagyszínpad programját. Anglia egyik legjobb indie-rock zenekarát már jól ismerheti a magyar közönség, Ricky Wilson és társai pedig pontosan olyan koncertet adtak, amiért szeretjük őket. A rövid felvezető után az első lemez nyitódala, az Everyday I Love You Less And Less pörgette fel a hangulatot, megállás-nélküli őrjöngést elindítva. Brit indie-rock zenekarnak lenni nem könnyű – tekintve a konkurenciát -, de a Kaiser Chiefs dalai egyszerre fülbemászóak, tökéletes slágerek és jól hangszereltek. E mellé jön az a tény, hogy a leedsi ötösfogat hiperaktív frontemberének köszönhetően az egyik legjobb koncertzenekar is. A kicsivel több, mint egy óráskoncert során elhangzott az összes klasszikus, jó arányban voltak az új lemez dalai, a hangulatot meg tényleg megalapozta Ricky: volt közönségben éneklés, atlétákat megszégyenítő ide-oda futkározás, a záró Oh My God pedig továbbra is az egyik legjobb indie-himnusz, ami valaha született.

Thirty Seconds To Mars

Az idei Sziget legnagyobb visszatérője – Prodigy, Chemical Brothers vagy Kaiser Chiefs ide-oda, kétségtelenül a Thirty Seconds To Mars. Bár, tegyük hozzá itt a legelején, egy megüresedett headliner-posztot kellett betölteniük, Amy Winehouse ugyanis lemondta idei turnéját, és sajnos a baljós előjelek beigazolódtak: az idei Sziget egyik legszebb pillanata volt Jared Leto frontember megemlékezése az elhunyt énekesnőről. Ritka, amikor egy ilyen kaliberű zenekar egy éven belül harmadszorra lép fel Magyarországon, a Los Angeles-i trió azonban olyan rajongótáborral rendelkezik, akik valószínűleg minden héten megtöltenék a Nagyszínpad előtti teret. Az énekes körüli kultusz egészen egyedülálló, a zenekar pedig most is igazolta népszerűségét. A dobszólós bevezető utáni 75 perc hozta a kötelező 30STM-hangulatot, elhangzottak a legnagyobb slágerek, Jared Leto pedig tényleg ért ahhoz, hogyan kell bánni a rajongókkal, akik közül Patrik – magyar zászlóval a kezében – csak az első szerencsés volt, aki feljutott a színpadra, a záró dal alatt ugyanis közel száz fanatikus tombolt a trió és a kísérőzenészek mögött. Tény, hogy ezen a koncerten hallhattuk legtöbbször a „Jump!” felkiáltást, de a kiváló hangulathoz még konfetti eső és hatalmas labdák is járultak, egyszóval minden, amit elvárhatunk egy ekkora kaliberű rockprodukciótól. Bár a tavalyi Sziget és az egy hónappal ezelőtti VOLT-fellépés után feltételeznénk, hogy Jared Leto már felismeri a magyar zászlót, a 30STM produkciója ettől függetlenül tökéletes lezárása volt a szombati Nagyszínpad programjának.

Egyéb megosztás

Ami a hét elején olyan távolinak, ma már visszafordíthatatlan és véget ér a fesztivál. De addig még rengeteg koncertet kell megnéznünk, hogy minden pillanatot kihasználva méltón elbúcsúzhassunk a National, a Manic Street Preachers, a White Lies, vagy a Marina and the Diamonds dalaira.

A Nagyszínpadot erre a napra teljesen megszállják az angolszászok, egy pillanatnyi pihenőt sem hagyva a gitárjaiknak vagy a közönségnek. Kezdésnek rögtön a Mariachi El Bronx húzza magára fodros kösztümjeit, majd átadja a színpadot Gogol Bordellónak, amely évről-évre megtáncoltatja a Sziget közönségét és ez most sem lesz másképpen. A tavaly új lemezzel jelentkező The National 6-kor foglalja el a színpadot és mutatja be, mivel is érdemelte ki az év legjobb lemezének járó elismerést, majd a Manic Street Preachers tér vissza, hogy miért is nem lehet őket hanyagolni, még ennyi év után sem a fesztiválok színpadairól. Sőt, már itt bemutatnak néhány dalt az ősszel megjelenő új lemezükről. Az estét a White Lies zárja, akikről könnyen gondolhattuk volna, hogy az első lemezük sikere után már nem tudnak ennél feljebb jutni, és mégis!

A világzene kedvelőinek sem lesz lehetőségük, hogy akár csak egy pillanatra is abbahagyják a féktelen táncolást vagy felhúzzák a cipőjüket. A nap rögtön a kanadai Socalled fellépésével indul, őt követi a Choc Quib Town, a szenegáli Cheikh Lô, végül pedig az olyannyira várt várt Cowboy Junkies dallamaira alszanak el a fények a réten.

A Rock-Metal Nagyszínpadon nagy részben a magyar zenei élet legjobbjai kaptak fellépési lehetőséget, a Nevergreen, a Dalriada és az este utolsó előadója a Tankcsapda. Ezt a sort csak a finnek power metal bandája, a Sonata Arctica töri meg. Legutóbbi lemezeiken progresszívabb irányba indultak el, ebből és a finnek speciális hajrázási technikájából tartanak bemutatót este 7-től.

A nap talán legkülönlegesebb és legjobban várt fellépői az A38-Wan2 Színpadon kaptak helyet. A holland fesztivállakók szíve csücske, a Baskerville Live nyitja a napot, majd egy hatalmasat csavarva a stíluson a Kerekes Band és a csángó bugizás veszi át a színpadot. És végre élőben csodálhatjuk meg a britek legédesebb és legszexibb énekesnőjét, a Marina and the Diamonds élén. Tőle a belga Selah Sue veszi át a mikrofont, hogy törékeny bájával elvarázsolja a közönségét.

Az elektronikus zene kedvelőit a Party Arénában elsőként Kid Cudi elégíti ki, de szintén ott egészen végkimerülésig lehet majd ugrálni Steve Angelo, Sunnery James &Ryan Marciano szettjeire.

A magyar zenekarok felhozatalában is nehéz válogatni. Fellép a tavalyi év egyik legjobb lemezét kiadó Isten Háta Mögött, az Amerikában is egyre népszerűbb Volkova Sisters és persze elmaradhatatlan a PASO koncertje is. A nap egyik legnagyobb érdekessége az alig egy éves Rakéta koncertje lehet, amely szinte a semmiből feltűnve máris a Sziget színpadáig jutott, de érdemes lesz még belenézni a Vad Fruttik vagy a Sadant koncertjébe is.

Egyéb megosztás

Peter Bjorn & John legújabb albumukkal a Gimme Some-mal érkezett, de természetesen elhangzott az a dal is, amit mindenki fütyül a Szigeten.

Egyéb megosztás

A koncert után pár órával beszélgettünk a British Sea Power három tagjával, az énekesükkel Yannal és Phil Sumner billentyűssel, illetve bár betegen, de jelen volt Neil Hamilton is, a zenekar basszusgitárosa. Jókedvűen és iróniával tele meséltek komoly dolgokról.

A koncertetekre telepakoltátok a színpadot tujákkal: miért éppen ezzel?

Yan: Most ez egy kényszermegoldás volt, mert általában az egész színpadot kidekoráljuk, de most attól tartottunk, hogy vandalizmussal vádolnak meg minket ezért.

Phil Sumner: Pedig valójában nagyon óvatosan bánunk velük.

Yan: Valójában öt karácsonyfát tettünk ki oda. De én egyébként korábban kertészként dolgoztam, szóval tudom, mit csinálunk.

Phil Sumner: Ez egy jó ötlet, legközelebb díszítsük is fel őket, hogy tényleg karácsonyi legyen a hangulat.

A legutóbbi lemezetek dalszövegei teljesen más témákkal foglalkoznak, mint az eddigiek. Elegetek lett a komoly üzenetekből?

Yan: Nem ismételgetheted magad örökké, elmondhatod egy párszor ugyanazt, de aztán unalmas lesz. Úgy érzem a világ is sokat változott, majd biztosan lesznek a jövőben komoly problémáink, de ezt még nem tudhatjuk, szóval felesleges emiatt aggódni. Éppen ezért döntöttünk úgy, hogy most inkább szórakozunk egy kicsit, és abból hozzuk ki a legtöbbet. Attól tartok már egyébként is túl késő van okoskodni.

A mindennapi életben sem foglalkoztok már a környezeti problémákkal?

Phil Sumner: Yannak nagyon csinos melegítője van, és mindenhova futva jár.

Yan: Bekapcsolom a hatalmas plazma tévém, felkapcsolom az összes villanyt, a maximumra tekerem a légkondit, a fenébe a környezettel! Nem, valójában nincs is légkondim otthon, csak kinyitom az ablakot.

Sikerült elérnetek a Valhalla Dancehallal, amit akartatok?

Phil Sumner: Nagyon sokat tanultunk a felvételek alatt, ez már kb. az ötödik lemezünk, sok mindent máshogyan csináltunk, könnyebben és gyorsabban haladt a munka. Nagyon jól sikerült ez a lemez.

Gondoltatok már rá, hogy mi lenne, ha mainstream előadóként emlegetnének titeket?

Yan: Nem, ahhoz még legalább 15 év kellene, de játékban vagyunk ezért a címért. Nincs semmi kifogásom a siker ellen, még nem vagyunk a Skunk Anansie, de megteszünk mindent!

Ezek szerint nem voltatok teljesen elégedettek a közönségetekkel, ha most irigykedtek a Skunk Anansie-ra?

Yan: Figyeltem az embereket, jól érezték magukat és ez nekem elég.

Phil Sumner: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretnénk nagyobbak lenni annál, mint amik vagyunk, de majd ezután! Még mindig élvezzük, amit csinálunk és ez most a legfontosabb, abbahagyhattuk volna két lemez után az egészet, de szerintem még a hatodik után sem fogjuk.

Honnan jött a lemezborítóra került háromlábú ló ötlete?

Yan: Gyakran járok lóversenyekre, felteszek 20 fontot a kedvencemre, visszanyerem. Felteszek még többet, aztán elvesztem az egészet. De ennek ellenéri is megéri, ilyen ez a háromlábú ló is. Úgy érezzük, hogy folyamatosan csak nyerhetünk. Szerencsejáték az egész, egyszer majd mi leszünk a befutók!

Egyéb megosztás

Péntek kora délután, még koncertjük előtt adott rövid interjút Cass, a Skunk Anansie basszusgitárosa. Fülig érő szájjal, izgatottan és büszkén mesélt a zenekar újraalakulásáról, a további terveikről és arról, hogy mennyire finom a Szigeten a kacsamell.

Volt már időd szétnézni a fesztiválon?

Igen, nem gondoltam volna, hogy ilyen hatalmas. Fantasztikus, nagyon jól érzem magam, épp az előbb ettem egy kis kacsamellet.

Mit mondanál a zenekarról valakinek, aki még sosem hallott titeket?

Semmit, mindenképpen meg kell hallgatni a zenénket, meg kell nézni egy koncertet, mert megéri és akkor majd el tudják mondani rólunk másoknak, hogy milyenek is vagyunk.

Milyen érzés, hogy van egy nő is közöttetek?

Mindenhol nőkkel vagyok körülvéve, az egész életem a nők körül forog, szóval teljesen természetes.

Hogyan kell elképzelni a közös munka folyamatát?

Mindenkinek megvan a saját hangja, a saját elképzelése. Nagyon demokratikusan működünk. Nincsen főnök. Sosem tudnék elviselni senkit, aki irányít engem, még a szüleimnek sem sikerült gyerekkoromban. Vannak ugyan vezetőink, akik felügyelik a stúdiófelvételeket, a terjesztéssel kapcsolatos teendőket, a digitális médiumokat, de ha közülünk kellene megnevezni egy vezetőt, akkor az Skin lenne, ő a hajónk kapitánya.

Milyen zenék tudnak hatással lenni rád?

Olyanok, amik tele van lélekkel. Bármi, ami szívből jön.

2010-ben adtátok ki a Wonderlustre-lemezt, tervezitek már a következőt?

Az év elején megírtunk 15 új dalt és most, ha véget értek a fesztiválok, hazamegyünk és még egy hónapot dalszerzéssel töltünk, hogy utána el is kezdjük a legjobbak felvételét. Sőt! Jövő év elején már ki is adjuk!

Mivel töltötted az időd, amikor szünetelt a zenekar?

Újratöltöttem magam, mert teljesen lemerültem. Dolgoztam sok művésszel és producerként működtem közre lemezeken.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor úgy döntöttetek, hogy újra lesz Skunk Anansie?

A kiadónk szeretett volna egy válogatás lemezt, és már korábban is sokszor kacérkodtunk ezzel az ötlettel. Állandóan kapcsolatban voltam a többiekkel és folyamatosan az újrakezdésről beszélgettünk. Mindenki csinálta a saját dolgát, én Gary Moore-ral turnéztam, Skin a szólólemezével, Ace producerkedett, Mark is dolgozott. Amikor a kiadónk azt mondta, hogy kiadják a Greatest Hits-lemezt, akkor úgy döntöttünk, hogy ebben mi is részt akarunk venni, hozzá akarunk tenni, hogy még értékesebb legyen. Nem szerettük volna úgy kiadni, hogy nem is létezik a zenekar, aztán majd az ócskapiacon köt ki a lemezünk és fillérekért árulják. És abban a pillanatban, amikor újra együtt voltunk rájöttünk, hogy mennyire hiányzott az életünkből a zenekar. Három perc telt csak el és máris visítottunk a nevetéstől. Ekkor készült el a Because of You, a Tear the Place Up és a Squander. Ha jól emlékszem hét dalból választottuk ki végül ezt a hármat.

Nehéz volt újra felvenni a fonalat?

Olyan könnyű volt, mint leesni egy székről. Még soha semmi nem ment ennyire természetesen.

Egyéb megosztás

Gombostűt sem lehetett leejteni a pénteki headliner ez évi rendes fellépésekor, melynek nevét prodizsájként minimum mindenki ismeri, de ezt megelőzően új-zélandi világzene, tujával optikai tuningolt gitárzene és a Sziget újonnan kinevezett királynője is látható-hallható volt a Nagyszínpadon.

Kiwi vagyok

Az ember önkéntelenül is a plafonba veri a szemöldökét, ha az „új-zélandi világzene” szóösszetétellel szembesül. Legalábbis hajlamos egy olyan formációra asszociálni, melynek tagjai a Kincs, ami nincs című alapvetés Anulujára hajaznak, és nyers borjúmirigyet majszolnak a zenekari backstage-ben. Ezzel szemben a Batucada Sound Machine-t bátran invitálnánk meg a faterékhoz egy vasárnapi húslevesre. A színpadkép ugyanis aligha nyújtott extrémebb látványt egy német luxushajó legénységénél. Zenéjük szorosan idomult a vizuális élményhez: a pop, reggae és latinos elemekből építkező szerzeményeik aligha hatottak bárkire is a meglepetés erejével. A hasonszőrű dalok funkciója nem lehet más, mint hogy laza táncikálásra ösztönözze a gumipapucsos, vízipisztolyos, zászlólengető, strandlabdát passzolgató egybegyűlteket. Mivel ezen kasztok képviselői egytől-egyig képviseltették magukat, a dalok pedig egytől-egyig eleget tettek hivatásuknak, a BSM tagjai maximális elégedettséggel távozhattak a színpadról.

Póver

A Nagyszínpad brit invázióját a British Sea Power nyitotta. Az indie-rock hatosfogat Nagy-Britannia egyik titkos reménysége, amely 2000-es megalakulása óta öt nagylemezt jelentetett meg. Zenéjüket nem lehet leírni az indie-besorolással, egyaránt keveredik a Cure, az Arcade Fire vagy éppen a Pixies hatása, mindez egy végtelenül egyedi és különleges hangulattal megszórva. Az amúgy élőben is egészen zseniális BSP már színpadképével belopta magát mindenki szívébe, a Nagyszínpadra költöztetett tujáknak és a magával ragadó daloknak köszönhetően az egyik legkellemesebb délutáni koncertélményben volt részünk.

Punk Anansie

Nagy szerencse, ha egy kopasz énekesnő esetében senkinek nem jut eszébe azzal foglalkozni, hogy vajon miért ilyen a frizurája. Skin, a Skunk Anansie frontasszonya, emblémája, mindene egy szempillantásnyi időt sem hagyott a merengésre, berobbant a Nagyszínpadra a fekete flitteres overalljában és kihajtotta belőlünk a lelket is. A hardcore fanokon kívül eleinte csak bámészkodni álltak meg az emberek, ám igen gyors ütemben esett le sorra az álluk attól, amit hallottak-láttak, és maradtak. Skin ugrált, őrjöngött, üvöltött, sikított, rappelt, szónoklatot intézett a londoni fosztogatók ellen az I’ve Had Enough című számmal, szexet imitált az operatőrrel – minden, de minden körülötte forgott. Ehhez persze az is kellett, hogy a banda többi tagja hibátlanul teljesítse feladatát, és egy emberként szolgálja a rockzenének ezt a ritka és utánozhatatlan teremtményét. Amikor már mindenki szédelgett az adrenalintól, Skin fogta magát, beugrott a tömegbe, ami persze azonnal a vállára akarta emelni, ő azonban mindenkit csendre intett, majd rájuk parancsolt: le a földre! Aki nem értette elsőre, arra újra és újra rászólt, és ez, az ő karizmáját ismerve, még a legértetlenebbeket is hamar meggyőzte: jobb lesz, ha azt teszik, amit a főnök mond. Vezényszóra végre robbanhatott a hang- és emberbomba, őrült moshpitté alakult a nézőtér, a szerencsések pedig vállukon úsztatták Skint egy zászlóig – sőt, valaki még egy katonai sapkát is a fejére adott. Az eksztatikus záróakkordok után senkiben nem maradt kétség afelől, ki az idei Sziget királynője.

Perfekt

A Skunk Anansie után nagyot zuhant a közönség átlagéletkora: megérkeztek a Nagyszínpad elé a partiszemüveges, neonszínű pólós tizenévesek, akik a Bonkers előadóját akarták hallani. Apró szépséghibája volt a dolognak (már legalábbis az ő szempontjukból), hogy Dizzee életművének a Bonkers a legelhanyagolhatóbb része csupán, akárhogy is nézzük. Az oldschool beatek hallatán kicsit elkerekedtek a szemek a partiszemcsi rácsai mögött, de tekintve, hogy a basszusok állat jók voltak, a dj szétszkreccselte az agyunkat, Dizzee pedig teljes erőbedobással tolta az arcunkba a grime-ot, kétség sem volt afelől, hogy érdemes maradni. Így is lett: Dizzee okosan adagolta a Boy In Da Corner és a Showtime slágereit, némileg megkurtítva, hogy azok számára is befogadható legyen a buli, akik a Tongue N’ Cheeken szocializálódtak. A 25+-osok persze önkívületben üvöltöttek a KRS One-bejátszás hallatán és teli szájjal nyomták, hogy I Hear Them Sirens Comin’, a végére azonban mégiscsak jött a Bonkers és a hangrobbanás. Így volt ez jó mindenkinek, a kis londoni srác sokkal okosabb, mint amilyennek mutatja magát: mérnöki pontossággal szerkesztett, mégis laza koncertet tolt kisujjból, parádés segítőgárdával: énekesnője, MC-je és énekese egyaránt láthatóan élvezte és csinálta a show-t, de nem akarta elszívni a levegőt Dizzee, a fő attrakció elől. A kiskorúak zenei ízlése pedig ugrásszerűen megnövekedett a végére. Perfekt. Ja, és mi is akarunk piros Dizzee Rascal-pólót!

Vudu!

Sosem rossz ómen, ha a Prodigy lép fel a Sziget legnagyobb színpadán. Jelenlétük garancia az emberi ésszel felfoghatatlan tömegre, a fordulatszám mérőket elpusztító tempóra és a dobhártyákat vérzésig túráztató hangerőre. Mostani akciójukban sem kellett csalódnunk, hiszen már a show-t indító World’s On Fire alatt kiderült, hogy Liam Howlették a szokásosnál is durvábban rá vannak pörögve mostani szigetes koncertjükre: ha tetszik, égett bennük a visszajáró vendégeket mindig felvillanyozó bizonyítási láz. Ennek megfelelően a jó szokás szerint Maximot és Keith-t a frontvonalban bevető brit alakulat majdnem másfél óráig csak azzal volt elfoglalva, hogy ütősebbnél ütősebb számokkal szegezzenek minket a Nagyszínpad elé. Rögtön a World’s On Fire után a korai Prodigy-éra leghúzósabb pillanatait idézték meg a Breathe-Poison kombóval, majd a folytatásban a Warriors Dance-szel túráztatták meg a küzdőtéren pogókörökbe rendeződő tömeget. A legendás Fat Of The Landről elővett Firestarter volt a negyedik szigetes Prodigy-világtalálkozó csúcspontja, amely annyiban tért el a korábbi forgatókönyvektől, hogy Howlették többet építettek az elementáris gitárjátékokra. Lenyűgöző volt, ahogyan ezen az estén a Voodoo People és az Omen őrületes táncra késztette még a totális révületben lévő Prodigy-szkeptikusokat is, nem is beszélve a rajongókról, kiknek ereiben a Diesel Power és a fináléközelben megszólaló Smack My Bitch Up után csak benzin folyt az ereiben.

Egyéb megosztás

Ha bárki azt hinné, a pénteket nem lehet überelni, rossz hírünk van: a szombat minden idők egyik legkeményebb line-upját hozza el a Szigeten, úgyhogy tessenek betárazni energiaitalból és sok vitamint fogyasztani.

Az csak egy dolog, hogy a nagyszínpadon versenyeznek a szintik és a gitárok (Overflow vs. Hadouken! vs. Kaiser Chiefs) itt lesz a szupercuki Kate Nash (fiúk olvadnak) és a még szupercukibb Jared Leto (csajok sikítanak), nem csak 30 másodpercnyi élvezetet ígérve.

A csemegeáradat azonban akkor válik majd igazán durvává, amikor leszáll azt est. Az A38 Wan2 színpadon egyszer és mindenkorra megcáfolják azt az állítást, mely szerint a Szigeten csak lejárt lemezek szólnak. Jön az angolai eredetű, brutál dobbal és agyeldobós basszusokkal dózeroló kuduro stílus kitalálója, a Buraka Som Sistema.

Rögtön utánuk pedig a dubstep félisteni magasságokban leledző földi helytartója, a Digital Mystikz aljasít le bennünket a basszusládák legaljáig, 70 bpm, egyenesen London legkeményebb klubjából.

A metálszínpadon a Sorrow, a Superbutt és az Ektomorf teríti le a vörös szőnyeget Ian Watkins farmergatyás lábai elé, ugyanis végre mi is láthatjuk-hallhatjuk, a szerencsések talán meg is érinthetik a Lostprophets aljasul jóképű frontemberét.

A Burn Party Arénában a Zombie Nationre, az Above and Beyondra, Blake Jarellre, majd DJ Observer & Daniel Heatcliff szettjére tombolhatunk, az MR2-színpadon pedig Anna & The Barbies, a Carbonfools, Erik Sumo és Kiss Erzsi vezeti elő érthetetlen, ám annál énekelhetőbb nyelven a H-betűsök kompániáját: Hiperkarma és HS7. Ha! A blues-rajongók szombati meglepije a Charlie Fabert Blues Band, a Színház- és Táncsátorban az autodidakta módon híres és elismert koreográfus, Fehér Ferenc Tao Te című előadása látható majd. Az ínyencek még véletlenül se hagyják ki a holland-magyar SPACE Színház produkcióját!

Ami a kisebb helyszíneket illeti, a nevek épp elég nagyok: a meduzában reppnap az Akkezdet Phiai, az NKS, Bankos és Bobakrome közreműködésével (Úristen, kell több indok?), este pedig Reality Engine. A Spektrum Open-Civil színpadon a bársonyos hangú magyar trip-hop-üdvöske, Marge kezdi a napot, de lesz Óriás és Nemjuci is, a Reggae Színpadon pedig Ocho Machóra rázhat bárki ember fia. Ha már ott vagyunk, lejtsünk át a Világzenei Nagyszínpadra, egy napfényes Ska Cubano-koncertre, a francia Debut Sur Le Zinc és a Csík Zenekar úgyis gondoskodik róla, hogy csak a Goran Bregovic Wedding and Funeral Band után térjünk magunkhoz – már ha egyáltalán.

Az idén tízéves Roma Sátor szülinapját illik megünnepelni azzal, hogy az ember bekukkant mondjuk az indiai Dhoad Gypsies of Rajastan vagy a Gypsy Sound System egész földtekét bejáró koncertjére. Az este legígéretesebb fellépője azonban kétségkívül Esma Redzepova, akit leginkább úgy kell elképzelni, mint egy gospelénekesi megjelenéssel és valószerűtlen hangi adottságokkal megáldott macedón termékenységistennőt. Kihagyhatatlan, de komolyan.

Az Európa Színpadon a Sziget legviccesebb nevű fellépőjét, a Puding Pani Evisovejt csekkolhatjátok az észt La Shica előtt és a francia Mars Red Sky után, akik egészen biztosan készülnek valami aranyos, retro videós dobással.

Az őrjöngés azonban feltételezhetően a Triggerfinger színpadra lépésekor hág tetőfokára, miután a végletekig triggerelték hallóidegeinket. Ha értitek, hogy mondjuk, haha.

Egyéb megosztás

A Nagy Utcaszínház helyszínen lenyűgöző előadást láthattok minden este: a PAN.OPTIKUM társulat ezúttal TRANSITion című előadását hozza el a Szigetre. Itt látható az előadásról készült videó!

Egyéb megosztás

A Sziget első fesztiválnapján, szerdán, Pulp volt a Nagyszínpadon, Motörhead a metálhelyszínen, de sokan a kisebb helyszínek kulturális csemegéit ízlelgették. Prince például az Európa Színpad fellépőjének, Ana Mourának a koncertjét nézte meg.

A Sziget azért is egyedi folt a világ fesztiváltérképén, mert a nagy műfaji színpadok mellett számos olyan helyszín búvik meg a fák között, melyek a világ tán kevésbé populáris, de mindenképpen nagyon izgalmas produkcióit igyekszik csokorba gyűjteni. Ezt fedezte fel a nulladik nap sztárja, Prince, aki koncertje után másnap is kilátogatott a fesztiválra, hogy jó barátnőjét, a csodálatos hangú fado énekest, Ana Mourát megnézze a Sziget egyik új helyszínén, az Európa Színpadon.

Érdemes tehát a nagyszínpadok mellett csemegézni az egyéb színpadok és sátrak műsorából. Szerdán például a már említett Európa Színpadon lép fel egy finn “intézmény”, korosztályának legsikeresebb zenésze, Ismo Alanko. Nem bánja meg, aki ellátogat a Nagy Utcaszínház helyszínre, ahol a német Pan.Optikum társulat produkcióját élvezhetjük.
Ugorjunk tehát fejest a Sziget programáradatába!

Egyéb megosztás

Volt, aki az első napról azt írta, hogy túl erős programot zúdított a jegyvásárlókra: ennél rosszabb ne legyen, a csütörtök is sokak számára a sakkozást jelentette a programfüzetben. Kasabian vagy La Roux? Chemical Bros vagy Good Charlotte? Ön ismét nyert, ha délután háromtól este tizenegyig a Nagyszínpadot választotta!

Soul kicsit másképp

Aki korábban csak amerikai zenés filmekből – mondjuk a máskülönben zseniális Muppet Show-ból – ismeri a soulzenét, annak meglepetéssel kell szolgálnunk: erre a műfajra nem csak flitteres fehér ruhában lehet tipegni, hanem mondjuk félmeztelenül kurjongatva is lehet ugrálni. Akár délután háromkor is, többezred magunkkal… Kezdjük ott, hogy a francia Ben l’Onlcle Soul diszkókirály helyett a világ legelegánsabb dokkmunkásának öltözött, míg háttértáncosai vidám golfozó diákoknak. Ez utóbbiakról egyébként egész hamar kiderült, hogy nem csak zseniális táncosok, de kitűnő bohócok is, akik ha kell, épp oly jól énekelnek, mint a frontember (aki meg azzal lepte meg a közönséget, hogy épp oly jól táncol, mint ők – ha hosszabb a koncert, kiderült volna, hogy remekül festenek vagy épp 30 másodperc alatt rakják ki a Rubik-kockát, de mindegy). Bárhogy is van, a közönségvadító soulkoncert minden száma tartogatott valami meglepetést. Az egyik alatt például az egész csapat szoborrá merevedett – hogy a tömeget egy egész percig vadítva folytassa a koncertet -, a másikban Ben a keverőpultig szaladt előre, végigpacsizva mindenkit. Do you like Ray Charles? Naná!!!

Királyi

Elly Jackson zenekara, a La Roux első alkalommal járt Magyarországon, hogy bemutassa debütáló lemezét. Állításuk szerint még éppen jókor érkeztek, hiszen ez volt az utolsó alkalom, hogy felléptek e lemez dalaival, mostantól már csak a másodikra koncentrálnak. De több száz koncerttel a hátuk mögött sem érződött a fáradtságuk, lelkesen álltak színpadra és rögtön a Tigerlilyvel meg is alapozták a délután hangulatát. Elly földig érő palástban jelent meg, amitől az első dal után meg is szabadult, majd később még egyszer átöltözött, sőt már az egész színpadot is teljesen a saját ízlésük szerint rendezték be. A La Roux-lemez szinte összes száma mellett meglepték a közönséget a Rolling Stones Under My Thumbjával is, de nem maradt ki az In For The Kill és a Bulletproof sem.

Szeretek u-u-u-ugrálni!

Az embernek néha joga és kötelessége levetkőzni averzióit, és hagyni, hogy bekebelezze a tömeg és a fesztivál. A Good Charlotte az a fajta zenekar, akiről illik hallgatni, titokban azonban mindenki tud egy-két foszlányt a dalszövegeikből – jó, dallamot minimum. Nem ezért működik azonban pompásan az együttes egy fesztiválszínpadon, hanem azért, mert Maddenék tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy egy UNICEF jószolgálati nagykövet ne akarjon keménykedni a színpadon – és azzal is, hogy lehet több tízezer embert a maguk végtelenül egyszerű módján eksztázisba hajszolni. Először csak egyre dagadt a tömeg a Nagyszínpad előtt, később ragályszerűen terjedtek a refrének még a leghátul üldögélők köreiben is, végül pedig azon kaptuk magunkat, hogy ha Joel Madden azt mondja, hogy most mindenki letérdel, akkor mindenki letérdel, és parancsszóra felugrik, mert az vicces. Ez volt a kulcsszó: mire a Lifestyles Of The Rich And Famous-höz értünk, a kameraman kezdett megbolondulni, mert nem tudta, hogy a színpad előtti mosh-t vegye, a sörben tusolást játszó GC-rajongókat vagy a félisteni magasságokba emelkedő Maddent, aki gyermeki örömmel vezényelte az impozáns tömeget, amely a legőrültebb koreográfiát is boldogan hajtotta végre. A Good Charlotte pont azt adta, ami ide kellett: őszinte, egyszerű, laza kaliforniai punkpopot, tessék nyugodtan belekötni, aki ott volt, úgyis úgy emlékszik majd erre a koncertre, mint a Sziget egyik legjobb bulijára. Tényleg számít más ezen kívül?

Rafkós

Évek óta úgy határoztuk meg a Kasabian-jelenséget, hogy ez a banda Nagy-Britannia egyik legígéretesebb zenekara. Második szigetes koncertjük után viszont felül kell írnunk ezt a megállapítást, hiszen most már egyértelműen időszerű kijelenteni: Tom Meighanék kinőtték ezt a szerepet, és most már ők a britzenei színtér egyik legrafkósabb, illetve legütőképesebb alakulata. Tavalyi fellépésükhöz képest most nagyobb hangerővel rohantak le minket a Club Foottal, melyet az Oasis Fucking in the Bushes-e mellett a legkedveltebb intrók között jegyeznek a szigetországban. Ezt követően a Mercuryra jelölt West Ryder Pauper Lunatic Asylumról a Where Did All The Love Gót vették elő. Érdemes kiemelni, hogy a show nagy része ennek a hibátlan albumnak a tökéletes számaira épült fel, akárcsak tavaly, de a leicesteri zenekar sok újat is mutatott nekünk a szeptemberben megjelenő Velociraptor! lemezről. Koncertjükön megszólalt a negyedik stúdióalbum címadó száma és a Days Are Forgotten is. Bátran tanusítjuk, hogy ezek a dalok legalább olyan ütősen szólnak élőben, mint a már jól kipróbált Underdog, a Fast Fuse vagy a Vlad the Emperor. Utóbbi számot a Gallagher tesók kedvenc zenekara a La Roux tiszteletére adta elő, a koncert fináléjában megszólaló Fire-t pedig az utánuk fellépő Chemcial Brothersnek címezték, de Meighanék az ős-kasabianeseket sem hagyták cserben ezen az estén, hiszen lejátszották a koncerten az L.S.F.-et és a Shoot the Runnert is.

Kémiaóra

Tom Rowlands és Ed Simons ismételten elegánsan, kreatívan és hihetetlenül profin mozgatta a fesztivál legnagyobb színpadának közönségét. Kevés olyan elektronikus zenei duót tudunk mondani a kurrens popzenében, amely ennyire masszívan és magabiztosan tudja felépíteni mintegy másfél órás szettjét, és ráadásul úgy, hogy egy perc üresjárat sincs a programban. A Grammy-díjas elektrotestvérek között már lassan két évtizede működik az a bizonyos sokat hangoztatott kémia, amely mindig képes hatalmába keríteni a Sziget közönségét. A legnagyobb slágerek (Hey Boy, Hey Girl, Out of Control, Star Guitar) és az új lemez dalai (Escape Velocity, Swoon) ismét olyan jól működtek, mint a négy évvel ezelőtti, 2007-es koncertjükön, de most annyiban más volt a Rowlands-Simon páros előadása, hogy legismertebb számaikat nem egymástól független fakkokba besorolva adták elő, hanem inkább harmonikus folyamzenében gondolkodtak. Atmoszférikus ívvel felépített másfél órájuk megint átrendezte a tudatalattinkat, külön extraként pedig ritmusra pörgő és az esztétikai életörömök fogalmáról alkotott alapvető elképzeléseinket felülíró vetítésekkel (létrára mászó ember, templomok és műemlékek alaprajzai, mozgó fényes alakok stb.) dobták fel a produkciót. Sőt, a hiperszuggesztív képsorokkal, lézerfényekkel és stroboszkópokkal megspékelt bulijuk gyógyító erejéről is meggyőződhettünk ezen az estén, hiszen volt olyan Sziget-lakó, aki a mankóját is eldobta, hogy a küzdőtéren tomboljon a Chemical Brothers szigetes világtalálkozóján.

Egyéb megosztás